4.rész

Soha nem éreztem magam még ennyire nyomorultnak. Teljesen megsemmisülve álltam apám mellett, akárcsak egy komplett idióta. Átpillantottam az asztal felett, és a tekintetem találkozott Joonmyunéval.

- Minden rendben? - tátogta.

- Persze! - mosolyodtam el.

A férfi kérdőn nézett rám, én pedig próbáltam a lehető legmeggyőzőbben nézni rá, és azt hittem sikerült megtévesztenem, egészen addig, amíg meg nem kerülte az asztalt, majd átkarolta a derekam, s intett a tömegnek. Elvette apámtól a mikrofont majd beleszólt.

- Köszönjük, hogy ennyien gratulációjukat fejezik ki felénk. - kezdte. - Most viszont ne haragudjanak, de sajnálatos módon, a menyasszonyomnak és nekem fontos dolgunk akadt. További jó szórakozást! - villantotta meg ezer wattos mosolyát. - Viszont látásra!- fogott kezet apámmal, majd az ajtó felé indult. Az asztalok között elhaladva folyamatosan hallottam a magunk mögött az emberek megjegyzéseit. "Milyen szép pár" " De szerencsés ez a lány" "Mind a kettejük olyan kis helyes, biztos a gyermekük is szép lesz!" Várjunk, mi? Milyen gyerek? Nem csak házasságról volt szó? 

- Miféle gyerekről beszél mindenki? - kérdezte leginkább magamtól.

- Ha feleségül veszlek, akkor nem úgy illendő, hogy megajándékozol néhány gyerekkel? - kérdezte a vőlegényem, miután kiléptünk a teremajtón.

- Ácsi! Itt házasságról volt szó, nem gyerekekről. Különben meg eszemben sincs hozzád menni. - léptem el tőle.

- Én sem akarlak elvenni. - vágta rá hirtelen.

- Mi az hogy nem akarsz feleségül venni? - akadtam ki.

- Furcsa. Az előbb még nem akartál hozzám jönni, most meg hirtelen kérdőre vonsz, hogy miért nem veszlek feleségül. - nevetett fel. - Úgy csinálsz, mintha nem én mentettelek volna ki az előbb egy elég kínos szituációból.

- Igazad van. Ne haragudj. -sütöttem le a szemem.

- Nem haragszom. - jött közelebb, majd az ölelésébe vont. - Lehet, hogy ez így kellemetlen neked. Én sem örülök, hogy egy vad idegent kell feleségül vennem. Meg fogok mindent tenni annak érdekében, hogy az esküvőt el tudjuk halasztani. Meg akarlak ismerni, mielőtt belevágnánk az esküvőbe. - engedett el.

Aznap este elég sokat sikerült beszélnem Joonmyunnal. Miután elhagytuk a termet, és megegyeztünk az esküvő elhalasztásában, kerestünk egy félreeső helyet a kertben leültünk a fűre, és beszélgetni kezdtünk. Kiderült róla, hogy nagyon okos, kedves és igazi művészlélek.

*                   *                   *

       Azóta egy hónap telt el. A vőlegényemmel, ugyan minden héten találkoztunk, így sem kedveltem meg túlságosan. A szüleink, ugyan nem szívesen, de belementek a házassági ceremónia elhalasztásába, aminek mind a ketten nagyon örültünk, viszont volt valami ami akadályozta a teljes boldogságom. Nem is valami, hanem sokkal inkább valaki.

Aznap este óta nem láttam Jongdaet. Hiába hívtam telefonon, hiába hagytam neki üzeneteket, soha nem vette fel, soha nem válaszolt. Mikor megkérdeztem apámat, hogy mit tud róla, ő azt mondta, hogy áthelyezést kért a biztonsági személyzethez, akik a betöréseket, és a gyanús személyeket felügyelik a birtokon.

Akárhányszor csak a szüleim estélyt szerveztek, amin kötelező lett volna megjelennie, egyszerűen csak eltűnt. Nem értettem, miért kerül. Miért nem reagál semmire? Miért lehetetleníti el a kommunikációt kettőnk között?

      Aznap este épp a szobámban ültem, és a Jongdaetól kapott gyűrűt forgattam az ujjaim között, amikor valaki kopogott az ajtómon.

- Bejöhetek? - dugta be a fejét Sehun.

- Gyere! - mosolyodtam el.

A bátyám leült velem szembe az ágyra, majd megfogta a kezem, és az ölébe húzta.

- Mi a baj Soyoung? - sóhajtott. - Amióta hazajöttem alig látlak a szobádon kívül. Amikor meg bejövök ide mindig ezt a gyűrűt nézegeted. Ennyit jelent neked? - nézett rám aggódva.

Válaszra nyitottam a számat, de egy hang sem fért ki a torkomon. Hirtelen a sírás fojtogatni kezdett, kicsikarva belőlem az első könnycseppeket. Sehun óvatosan magához húzott, s míg az egyik kezével átkarolta a vállam, a másikkal a fejem kezdte el simogatni. Csöndben hallgatta a szipogásom, majd mikor úgy vélte, hogy kellőképpen kisírtam magam, megszólalt .

- Vissza fog jönni. Hagyj neki időt Soyoung. - tolt el kicsit magától, majd az ujját végighúzta a szemem alatt, hogy letörölje a könnyeim.

- Miért nem jött eddig? - kérdeztem kétségbeesve.

- Gondolj bele. Te voltál a mindene. Feleségül akart venni, erre egy vadidegen ideállít azzal, hogy a jegyese vagy, és hamarosan házasodtok. Most kell neki egy kis idő. Várj rá türelmesen. - adott egy puszit a homlokomra, majd felállt, hogy elhagyja a szobát, de még időben elkaptam a kezét ezzel megállítva őt.

- Nem értelek Sehun. Egy hónapja még arra kértél, hogy menjek hozzá Joonmyunhoz, most pedig arra kérsz hogy várjak Jongdaera. Mit jelentsen ez?

- Csak azt akarom, hogy boldog legyél, - ült vissza az ágyra. - de tekintettel kell lennem a szüleinkre is. Tudod, hogy az érdekházasság ellen vagyok, ezért akartam, hogy megismerd a jegyesed, és majd esetleg szerelemből házasodj vele össze. De az az igazság, hogy hibát követtem el. - túrt a hajába. - Végig láttam azt, ahogy Jongdae rád néz, és mégis előtte kértelek a házasságra. Az én hibám is, hogy ez most így történik. Ez az egész helyzet nagyon bonyolult, de tudom, hogyan oldjuk meg. - nézett rám nagy szemekkel.

- Hogy akarod megoldani? Talán nekem is el kellene szöknöm ahogy neked? - nevettem fel.

- Eltaláltad. - nézett rám komolyan.

- Ugyan már Sehun! - nevettem még jobban. - Még hogy elszökni. Bár... - gondolkodtam el. - Benne vagyok. - néztem a bátyám szemébe.

- Legyél kész! Csak a legfontosabb dolgokat pakold be. - mondta, majd végleg elhagyta a szobámat.

       Őrült sebességgel kaptam ki a szekrényemből az utazótáskámat, majd beledobtam a telefontöltőm, a kedvenc plüssmacim amit még kiskoromban kaptam Sehuntól, illetve egy váltás ruhát. Körbenéztem a szobában, hogy mit kellene még beraknom, de nem találtam semmi olyat ami létszükséglet lenne. A bepakolás után célba vettem a fürdőt, hogy rendbe szedjem magam.
       Egy szál törülközőben sétáltam vissza a szobámba, s mikor beléptem az ajtón, egy hátba ütköztem. A férfi lassan megfordult, és én a döbbenettől meg sem tudtam szólalni.

Jongdae arca beesett volt és meggyötört. Szemei alatt hatalmas karikák húzódtak. Hirtelen térdre ereszkedett előttem, és a derekam ölelve bújt hozzám. Ösztönösen túrtam a hajába, és felfelé kezdtem pislogni, nehogy a könnyeim patakokban kezdjenek folyni.

- Sajnálom. - mondta sokára rekedtes hangon.

- Én sajnálom. - engedtem utat az folyékony szomorúságnak, amely lassan gördült végig az arcomon.

A barátom elengedett majd lassan felállt. Az arcom a két keze közé fogta, s mélyen a szemembe nézett. 

- Ígérd meg, hogy várni fogsz rám! - hajolt egészen közel hozzám.
- Megígérem. - szipogtam.

Jongdae pár pillanatig habozott, végül puha ajkait az enyémekre helyezte. Lassan, óvatosan csókolt, mintha ez lenne az utolsó együtt töltött pillanatunk. A karom a nyaka köré fontam, s viszonoztam a csókját. Szívesen maradtam volna így, de Jongdae végül elvált az ajkaimtól, s ismét rám nézett.

- Sehun elmondta, hogy mit terveztek. - mondta halkan.

- Gyere velünk Jongdae! - öleltem meg.

- Bárcsak veled mehetnék. - szorított magához. - Menj, öltözz fel! Hamarosan indultok. - tolt el magától.

       Nem akartam de végül mégis eleget tettem a kérésének, és amíg ő hátat fordítva várakozott, én magamra húztam egy fekete farmert, egy fekete kapucnis pulcsit, ami nagy valószínűséggel a barátomé volt, és a cipős szekrényemből kihalásztam egy fekete bakancsot, a pedig hajam egyszerű lófarokba fogtam.

Mikor elkészültem halkan Jongdae mögé settenkedtem, és hátulról öleltem át. 

- Miért nem jöhetsz velem? - kérdeztem fájdalmasan.

Hosszú percekig nem szólalt meg, minek következtében a csönd kezdett frusztrálóvá válni.

- Ideje elindulnod. - mondta végül. - Sehun már vár.
Miért kerülöd a válaszadást Jongdae?

Ellépet tőlem, megfogta az utazó táskám, és elindult lefele. Gyorsan felkaptam magamra egy fekete maszkot, s a barátom után indultam.

       A ház előtt egy kisebb motoros banda gyűlt össze, minek láttára ösztönösen indultam volna vissza a házba, ám Sehun elkapta a kezem. 

- Nem fordulhatsz vissza! - indult meg velem együtt az egyik motoros srác felé.

A fiú levette a bukósisakját, így látni engedte az arcát. 

- Rég láttalak Youra! - mosolygott rám Joonmyun. - Gyere ülj fel! Nincs több időnk! - intett maga mögé. 

Jongdae a vállamra akasztotta a táskám, majd nyomott egy puszit a homlokomra.

- Vigyázz magadra! - ölelt meg utoljára, majd Myunhoz fordult. - Vigyázz rá! Ha csak egy hajszála is görbül, azt nagyon megbánod. - nézett rá könyörtelenül.

- Emiatt ne aggódj! - mosolyodott el , majd hátranyújtott nekem egy bukósisakot, hogy vegyem fel.

       Megvártuk, hogy Sehun is felszálljon a neki kijelölt motorra, majd megindultunk. 

Még utoljára aggódva visszanéztem Jongdaera, aki tettetett magabiztossággal állt a kapuban, és engem nézett. Hátra intettem neki, majd átkaroltam az előttem ülő fiú derekát, aki abban a pillanatban elengedte a féket, így a motor csikorogva indult meg alattunk. 

Az éjszaka leple alatt hagytuk el a birtokot, az utcát, majd a várost. 

Kérdések száza lepte el az agyam, melyek nem hagytak nyugodni.

Mikor lesz már ennek vége? Mikor lehetek végre azzal az emberrel akit igazán szeretek?