7.rész (18+)

Másnap délelőtt Joonmyun ölelésében ébredtem. Úgy éreztem, hogy a lelkem megnyugodott, még ha csak egy kicsit is. Éreztem magamon teste melegét, hallgattam egyenletes légzését, s eszembe jutott mikor Jongdae vont az ölelésébe. Vajon most azt a másik lányt öleli ugyan így? Neki mond aranyos dolgokat? Őt védi meg minden rossztól?

- Ébren vagy? - kérdeztem bátortalanul.

- Igen. - nyomott egy puszit a fejemre.

- Tartsunk igazi esküvőt. - mondtam halkan.

- Semmi szükség rá. - simított végig a jegyesem a fejemen. - Vissza fog jönni hozzád. És majd vele összeházasodhatsz. Engem csak azért fogadtál volna el, mert ő elment. Viszont én hiszek benne, hogy visszajön majd hozzád.

- Nem fog visszajönni. Ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam milyen. Ha ő egyszer elmegy, soha nem jön vissza többet.

- Ha nem jön vissza, akkor feleségül veszlek és úgy fogok veled bánni, mint egy hercegnővel. Nem foglak soha megbántani, úgy ahogy ő tette. A tenyeremen foglak hordozni, és történjék bármi örökké melletted fogok maradni. - csókolta meg a homlokom.

- Miért mondod ezt?

- Mert szeretlek. - mondta ki egyszerűen.

A gyomromban lévő pillangók őrült tempóban kezdtek csapkodni, s éreztem, hogy az arcom egészét ellepi a pír. Egész testemben remegni kezdtem, s valamiért menekülni akartam. Óvatosan eltoltam magamtól Joonmyun-t, majd kimásztam az ágyból.

- Ne haragudj, de muszáj szívnom egy kis friss levegőt. - léptem ki a szobából.

Igazából eszem ágában sem volt kimenni a házból, azért a legközelebbi fürdőszobát céloztam meg, majd amint beléptem, magamra zártam az ajtót, s leültem a hideg padlóra.

Másfél hónapja volt, hogy bemutatták nekem Kim Joonmyunt, mint a vőlegényem. Attól a naptól kezdve az életem egy káosz. Azelőtt kiegyensúlyozottan éltem a mindennapjaim, az oldalamon a legjobb barátommal, és a bátyámmal. Partikra és estélyekre jártam, kirándultam Jongdaeval, hülyültem Sehunnal, jól kijöttem a szüleimmel, utazgattam szerte a világon, megtanultam japánul és franciául és ami talán a legfontosabb: boldog voltam. Amit pedig mostanában érzek annak semmi köze a boldogsághoz. Amióta megtudtam, hogy férjhez kell mennem, azóta folyamatosan csak egy lejtőn vagyok. Jongdae haragudott rám, Sehun eltűnt, a szüleim ellenem fordultak. Aztán a legjobb barátom szerelmet vallott nekem, de nem jött velem, mikor elszöktem, s mikor hazaértem szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy végleg elhagyott. Idő közben belekerültem egy motoros bandába, akik bár iszonyatosan aranyosak, mégsem az én világomat képviselik. Annak ellenére, hogy ebben a másfél hónapban olyan dologra akartak kényszeríteni, amit nem akartam, szerettem a szüleim. Sok mindent köszönhettem nekik, amiért hálás is vagyok, de soha nem gondoltam volna, hogy majd így lesz vége közöttünk a szeretetnek. Mert láttam rajtuk. Láttam, hogy anyámat elvakította a sok pénz és már semmi más nem érdekli azon kívül, hogy hogy szerezhetne még többet belőle. Apám pedig soha nem is igazán törődött velem. Neki mindig Sehun volt a kedvenc gyereke, de idős korára őt is csak pénzszerzési lehetőségnek tekintette. Hogyan tovább Oh Soyoung? 

A csöndet hirtelen kopogtatás törte meg.

- Bejöhetek? - hallottam meg az ajtó túl oldaláról Sehun hangját.

- Mit akarsz? - kérdeztem, nem túl kedvesen.

- Csak szólni, hogy valaki keres téged.

- Engem ugyan ki keresne? - mondtam kedvtelenül.

- Egy barát. Igaz, nem az akire vársz, de talán tehet valamit azért, hogy jobban érezd magad.

- Küld el! Nem akarok senkivel sem találkozni. - makacskodtam.

- Ugyan már Soyoung! Húzd már ki a segged a fürdőből! Mi a fenéért sajnáltatod magad? Az az idióta elment. Na és? Itt van neked Joonmyun. Legyél boldog, házasodj vele szépen össze, és felejtsd el azt a barmot. - dörömbölt az ajtón. - Húzzál kifele, te majom! Ne akard, hogy betörjem az ajtót.

- Megyek! - álltam fel, majd elfordítottam a zárat, s kinyitottam az ajtót.

- Na végre. - forgatta meg szemeit a bátyám. - Húzzál le az előtérbe. - intett a lépcső felé.

     Kérésének eleget téve, zombit megszégyenítő lassúsággal ballagtam le a lépcsőn. Semmi kedvem nem volt valami régi ismerőssel összefutni. A szobámban akartam lenni, és magamba akartam roskadni. Sírni akartam, tombolni. De a drága bátyám, mint általában, most sem hagyott békén.

Mikor leértem az előtérbe, nem hittem a szememnek. Az az ember állt velem szemben akire a legkevésbé számítottam. Sötétkék szakadt farmert, és fekete rövid ujjú pólót viselt bakanccsal. Fekete haja pimaszul lógott szemébe, szája pedig hatalmas mosolyra húzódott. Karjait széttárta jelezve, hogy menjek oda egy ölelésre. Hirtelen minden gondom elszállt, s akárcsak egy öt éves, rohantam a karjaiba.

- Lay! - öleltem meg szorosan.

     Hát igen, kevés embernek örültem így eddigi életemben. A két hetes kis "nyaralásom" során sikerült kicsit közelebb kerülnünk egymáshoz. Az egész azzal a beszélgetéssel kezdődött, mikor nem találtam a bátyám. Már akkor éreztem, hogy Lay más mint a többiek. Ő volt az a tag, aki teljesen nyitottan beszélt velem. Ő volt az akivel a két hét alatt a legtöbbet beszélgettem, s mikor magam alatt voltam, mindig jött és megnevettetett. Nem tudom, honnan tudhatta meg, hogy megint rosszul vagyok, lehet, hogy csak egy megérzése vezette ide, de nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy ott volt, és készült megint megmenteni a lelkem.

- Régen láttalak Soyoung! - szorított magához.

- Tegnap láttál utoljára. - nevettem el magam.

- De az tudod milyen régen volt? Azóta eltelt huszonnégy óra. - mondta tettetett sértődöttséggel.

- Mi járatban errefelé? - engedtem el.

- Gondoltam, elviszem a kis hercegnőmet valamerre. - borzolta össze a hajam.

- Nincs kedvem semerre menni. - estem vissza, mély önsajnáltatásomba.

- Dehogynem! - ragadott karon, majd kifelé kezdett húzni.

- Várj! Előbb had szedjem magam rendbe!

- Fél órád van. - engedett el mosolyogva, én pedig felrohantam a szobámba.

Azt hittem, hogy Joonmyun továbbra is ott lesz, de mikor beléptem a helyiségbe, már hűlt helye volt. Amint hazaérek beszélnem kell vele. Ezzel a gondolattal nyitottam ki a szekrényem ajtaját, egy a Layéhez hasonló ruha összeállítást vettem ki belőle. Egy gyors fürdést követően, felvettem a már kikészített ruháimat, majd magamra varázsoltam egy szolid sminket, a hajam lófarokba fogtam, s már szeltem is lefelé a lépcsőket.

- Kész is vagyok! - álltam meg fekete hajú barátom előtt.

- Gyors voltál. - mosolyodott el. - Indulhatunk? - nyújtotta a kezét felém.

     Aprót bólintottam, megfogtam a kezét, s együtt indultunk kifelé. A ház elé kiérve egy elég érdekes kép fogadott. Sehun egykori testőrömmel állt szemben, s nagyon úgy nézett ki mint aki bármelyik pillanatban megverheti Jongdaet. Szerencsére egyikőjük sem vett észre, így kicsit bele tudtam hallgatni a beszélgetésükbe.

- Mit keresel itt? - kérdezte ingerülten a bátyám.

- Soyounghoz jöttem. - jött a hideg, és kimért válasz.

- Nem látunk itt szívesen. - köpte a szavakat a testvérem.

- Nem is azért jöttem. Csak el akarom vinni a gyűrűt, amit a húgodnak adtam.

Hirtelen Lay felé fordultam.

- Indítsd a motorod. - engedtem el a kezét, majd Jongdae felé vettem az irányt. - Itt a gyűrűd, seggfej! - húztam le az ujjamról az említett darabot, majd hozzávágtam.

     Egykori barátom meglepődötten pillantott rám. Sütött a szemeiből valami, amit nem igazán tudtam behatárolni. Láttam benne megbánást, szomorúságot, és egy apró boldogságot, bár az is lehet, hogy az egész csak az én képzeletem művel volt, s semmi ilyesmi nem állt a háttérben.

Pár pillanatig mélyen a szemébe néztem, majd hátat  fordítottam, s határozott léptekkel indultam el Lay felé, aki addigra már felült motorjára,

- Soyoung! - kapta el a csuklóm Jongdae, ezzel megállásra késztetve. - Nem úgy gondoltam! Engedd, hogy megmagyarázzam. - mondta kérlelő hangon.

- Pont elég magyarázatot adtál azzal, hogy hetekig nem kerestél. - húztam el a kezem tőle, majd felültem fekete hajú barátom mögé. - Menj el Jongdae, és ne gyere vissza! - vettem fel a bukósisakot, megkapaszkodtam Lay derekába, a motor pedig megindult.

Negyed óra motorozás után, megérkeztünk egy kicsi, családi ház elé. Miután lekászálódtam a motorról, kérdőn pillantottam Yixingre.

- Hol vagyunk? - kérdeztem.

- A lakásomnál. Ez az egy ami megmaradt nekem. - nézett a fehér falú épületre.

- Sajnálom. - fogtam meg a kezét.

- Ne sajnáld. Jobb ez, mint egy őskövülettel élni. - nevette el magát.

    Belépve a házba, gyönyörű látvány tárult elém. Minden világos színekben pompázott, nyoma sem volt a sötét árnyalatoknak. A berendezések letisztultak, és modernek voltak.

- Gyere beljebb! - invitált beljebb a barátom. - Ülj le a kanapéra, mindjárt jövök.

Kérésének eleget téve, helyet foglaltam az egyik hófehér kanapén, fejemet hátra hajtottam, s lehunytam a szemeim. Örültem, hogy végre egy olyan helyen lehetek, ahol nem kell folyamatosan a kötelességeimet hallgatom. Nem volt anyám, nem volt Sehun, nem volt a jegyesem, nem volt Jongdae. Csak Lay és én, egy kis lakásban, ahol végre önmagunk lehettünk.

Yixing pár perccel később egy üveg borral és két pohárra tért vissza. Mikor odaért hozzám, letette az italt illetve a poharakat a márvány dohányzóasztalra, s helyet foglalt mellettem.

- Gondoltam, hozok valamit, ami segíthet. - töltött italt mind a két üvegpohárba, majd az egyiket felém nyújtotta. - Tudom, hogy nem valami csicsás bor, amit a gazdagok isznak, de momentán csak ilyen volt itthon. - nevette el magát.

- Jobb mint a semmi. - vettem el tőle a poharat, majd nagyot kortyoltam a benne lévő italból.

A délután hátralévő részét beszélgetéssel és iszogatással töltöttük. Úgy éreztem magam, akár egy komplett idióta, aki folyton csak menekül, de akkor ezt láttam a legjobb döntésnek.

Már esteledett, mikor befejeztük az ivást. Az asztalon két üres boros üveg, egy összetört és két ép üvegpohár jelezte, hogy itt bizony valakik nagyon sokat ittak. Vagyis inkább valaki. Mert az volt az igazság, hogy a bor többségét én ittam meg, amire nem voltam túl büszke.

- Há' hallod. Én asszem elrakom magam holnapra. - próbáltam felállni a kanapéról, de amint függőleges helyzetbe kerültem hihetetlenül elkezdtem szédülni.

- Várj! Segítek! - pattant fel Lay, s a karjaiba vett, majd velem együtt indult meg egy szoba felé. - Nem kellene ennyit innod! - dorgált meg.

- Jól van, jól van. Majd legközelebb nem iszok annyit. -  csapkodtam a mellkasát.

A barátom letett az ágyra, majd gondosan betakart.

- Aludj jól hercegnő! Azért holnap még beszélünk erről. - indult kifelé.

- Hát te meg hova indulsz? - ültem fel hirtelen, minek hatására a fejem őrült tempóban lüktetni kezdett. - Aludj velem! - néztem rá kiskutya szemekkel.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. - vakarta meg a tarkóját. - Félek, hogy nem tudnám magam visszatartani. - sütötte le a szemeit.

- Nem is kell. - mosolyogtam rá pimaszul.

- Fejezd be Soyoung. Részeg vagy. - jött oda hozzám, hogy újra betakarjon, azonban mikor fölém hajolt, hogy rám hajthassa a takarót, én kaptam a lehetőségen, s a nyakát fogva lehúztam magamhoz. - Mit csinálsz? - nézett mélyen a szemembe. - Te is tudod, hogy ez nem helyes.

- Csak ma éjjel. Kérlek! - suttogtam behunyt szemmel.

Lay hosszú percekig nem válaszolt, de végül megtörte a csendet.

- Csak ma éjjel. Soha senkinek nem beszélünk róla, oké? - mondta halkan.

- Soha, senkinek. - ígértem meg.
     Hirtelen a barátom puha ajkait éreztem meg az enyémeken, majd azt, hogy a férfi szépen lassan felém kerekedik. Csókunk egyre forróbb és hevesebb lett. Éreztem, hogy nem lenne szabad ezt tennünk, de nem érdekelt. Úgy gondoltam, hogy megérdemlem, hogy még az esküvőm előtt megtegyem azokat a dolgokat amit más lányok megtesznek. Az egész eddigi életem szabályok között éltem, s soha nem jutott lehetőségem kirúgni a hámból, de most végre itt volt az időm. Tudtam, hogy ebben az egy hónapban még nagyon sok mindenen keresztül fogok menni, és azt is tudtam, hogy Lay mindig ott lesz nekem. Mert igaz, hogy csak két hete ismerem, lehet, hogy elég kis időnek tűnik, de ő ez alatt az idő alatt többet törődött velem, mint a szüleim egész eddigi életem során.
Csókunk megszakadt, a tekintetünk pedig találkozott. Láttam a szemében a tomboló vágyat, s éreztem a perzselő levegőt a testünk között. Ahogy belenéztem abba a sötétbarna szempárba, a szívem őrült tempóban kezdett verni, s talán az eddigieknél is jobban kívántam őt. Azt akartam, hogy a karjaiban tartson, és hogy ma éjjel csak az övé legyek.
- Remélem tudod, hogy mennyire kívánlak, már az első naptól kezdve. - nyomott apró csókot ajkaimra. - Akarlak, mert tudom, hogy nem kaphatlak meg. Akarlak, mert tudom, hogy hamarosan férjhez mész. Akarlak mert bátor vagy. - döntötte homlokát az enyémnek. - Kérdés, hogy te akarsz-e engem?
- Akarlak! - pihegtem ajkaira. - Mindennél jobban akarlak. A tied akarok lenni! - csókoltam meg.

    A férfi szépen lassan megszabadított az összes ruhámtól, én pedig belekapaszkodtam a pólója aljába, s egy határozott mozdulattal lehúztam róla. Keze kalandozni kezdett egész testemen, miközben apróbb csókokkal látta el a nyakam. Pár perccel később megszabadult nadrágjától és boxerétől, majd mielőtt visszafordíthatatlan dolgot tettünk volna, mélyen a szemembe nézett.

- Biztos nem fogod megbánni? - szólt halkan.

- Biztos. - bólintottam aprót. 

    Pár pillanattal később megéreztem magamban férfiasságát, minek hatására kellemesen nyögtem fel. Először lassú tempót diktált, majd minél közelebb kerültünk az orgazmushoz úgy gyorsított. Erősen a hátába kapaszkodtam, s körmömmel néha-néha felsértettem bőrét mikor eltalált egy számomra kellemes pontot. A vége felé lökött még egy pár nagyot, majd férfiasan nyögött fel a rajta áthaladó gyönyör miatt, azonban nem akarta hogy sokkal lemaradjak tőle, így kezével körözni kezdett a csiklóm körül, én pedig nagyot sóhajtva lépte át az orgazmus kapuját. A férfi végül mellém feküdt, s ránk terítette a takarót. 

- Te vagy a legjobb. - súgta a fülembe, majd szorosan magához ölelt. 

Tudtam, hogy ez csak egyszeri este volt, és azt is, hogy valószínűleg holnap reggel első dolga lesz engem hazavinni, viszont akkor ott olyan erősen ölelt magához, mint eddig soha senki. Örültem, hogy érezhettem a este melegét, és azt, hogy ő itt van nekem, mint egy utolsó mentsvára az életemnek. De mi lesz ha ez az este véget vet a barátságunknak? Mi lesz ha ma láthatom őt utoljára?